Ezen az önismereti úton mindig fontos volt, hogy tudjunk nevetni magunkon, és főleg: hogy számíthatunk egymásra. Az egyik képen éppen egy koncerten vagyunk együtt, boldogan es felszabadultan, néhány éve. A másik képen tavasszal, az első Találd meg a hangod! önismereti csoport előtt örülünk es izgulunk, hogy milyen lesz.

Spoiler! Sokkal jobb lett, mint valaha reméltük.

Félek. És?

Szerző: Czirják Csilla

Az életünk egy igen nagy részét félelemben töltjük. A kérdés nem az, hogy mennyiszer, mennyire, vagy mitől félünk, hanem az, hogy mit kezdünk vele, hogyan befolyásolja a döntéseinket? Félelemben jó vagyok. 15 évesen dugtam ki először a lábam a takaró alól. Sosem felejtem el az első próbálkozást.

Már tudtam, hogy nem harapja le semmi, mégis rettegtem! Emlékszem, hogy rántottam vissza pár másodperc múlva, emlékszem a szégyenérzetre. 24 évesen, teljes kivilágításban aludtam először egyedül egy lakásban, pedig már 3 éve anya voltam. 32 évesen próbáltam meg először mindezt bármilyen fényforrás nélkül. 10 percenként nyúltam a kapcsolóért remegve, lélegzetvisszafojtva, biztos voltam benne, hogy nem érem el, hogy még az előtt meghalok.

De nem csak ilyesmiktől félünk. Félünk az újtól, a változástól, félünk kérdezni, kimondani a véleményünket, gondolatainkat, érzéseinket, félünk attól, hogy nem vagyunk elég jók, sőt, hogy rosszak vagyunk, félünk a gyengeségeinktől, attól, hogy mások is meglátják azokat, félünk a magánytól és a kapcsolattól is, félünk kinyitni a szívünket, félünk hinni, bízni, merni, még félni is félünk! Irigykedve nézünk másokat, lehetőségekért imádkozunk, segítségért, csodáért, boldogságért, aztán amikor megkapjuk egy új helyzet, munka, vagy szerelem formájában, akkor félünk élni vele! Mi van, ha nem sikerül, ha nem vagyok rá készen, ha kudarcot vallok, ha felforgatja az életemet? Megoldanám én, de mit tehetek?

Megkereshetem, hogy mi az oka, szétszedhetem, kielemezhetem, de csupán a felismerés nem mindig hozza a megoldást is. Tudtam 15, 24, 32 évesen, hogy a sötétségtől való félelmemnek az oka a Kóku, akivel kisgyerekként riogattak, a Kóku, akiről semmit sem tudtam, csak azt, hogy jön és elvisz, ha rossz vagyok! De hiába tudtam már, hogy nem létezik, és ezzel a kedves névvel csakis valami jó lehetne, mégis minden sötétségnél ugyanúgy jött a bénító gyötrelem! Nem tehetettem mást, újra és újra ki kellett dugnom a lábam, le-fel kapcsolni a villanyt, menni a félelmem mentén, és a sok próbálkozásnak hála, ha csak felnőttként is, de megbirkóztam vele!

Ez jó stratégiának bizonyult, főleg olyan dolgokban, ahol rá voltam kényszerítve, mert már kínos volt. Igen ám, de ott volt az a csomó másik helyzet, ahol megmagyaráztam magamnak, hogy nem muszáj, hogy hülye lennék, biztos okkal félek, ahol mentségként használtam, mögé bújtam, így akadályozva az életem! Megoldásra volt szükségem. Varázslatra. Kapaszkodóra. Ezért megkerestem a legnagyobb félelmemet, és 36 évesen kiugrottam egy repülőből, hogy tudatosan éljem át az álmaimból jól ismert zuhanás borzalmas állapotát. Rettenetes volt és csodálatos egyszerre. És ami a legfontosabb, hogy bejött! Persze azóta is félek, de már tudom, hogy ez csak egy érzés, többé nincs köze a döntéseimhez. "Csilla, kiugrottál 4000 méterről, erre is képes vagy!"

Mit kezdek a félelmeimmel? Széttárom a kezem és azt mondom, kiszállok, nem megyek bele, nem csinálom, mert félek? Hagyom, hogy megállítson és elvegye a lehetőségeimet? Vagy szembe nézek vele, kihívásként tekintek rá, keresek kapaszkodókat, megpróbálom újra meg újra? Magamon hagyom a béklyót vagy a szabadságot választom? Mindenki maga dönti el.

Nézem ezt a nőt a videón, és nem ismerem. Én nem így beszélek, nem így nevetek, nem így mozgok! Nézem, ahogy gyűri a szél az arcát, ahogy nem tud nyelni, beszélni, sokkban van. Látom, hogy retteg, mégis csinálja. Nézem, és büszke vagyok rá, és hálás vagyok neki.

Szöveg eredetileg megjelent: innen: https://coaching.reblog.hu/felek-es 

Fontos, hogy az önbecsülésünkbe beletartozzon minden részünk

Itt is tudunk kirekesztőek lenni. Azt mondjuk, hogy vannak jó részeink és rossz részeink, az önbecsülést pedig úgy értelmezzük, hogy a jó részeinket becsüljük, a rosszakat megvetjük. Miközben a 'rossz' részeink sokszor a fejlődésünk kulcsai! Amit teszünk ilyenkor, ahhoz hasonlít, mintha a lázas ember azt mondaná: ha a láz nem lenne, akkor egészséges volnék! El a lázzal! A láz rossz! Ez a hozzáállás hova vezet? A betegség súlyosbodásához. A láz csak hírt ad az egyensúlyvesztésről. Gyöngeségeink kincsesbányát jelentenek arra nézve, hogy meglássuk, hol és hogyan veszítettünk egyensúlyt, és mivel kellene foglalkoznunk, miben gyógyulhatnánk, fejlődhetnénk. Tehát a gyöngébb részeink fokozott törődést igényelnek, és miközben az önértékelésünkben kifejezhetjük nemtetszésünket ezekkel kapcsolatban, az önbecsülésünkben mondhatunk igent a teljes önmagunkra.

Részlet Pál Feri A szorongástól az önbecsülésig című könyvéből 

Lépni akarok, de nem tudok - A tanult tehetetlenségről  

"Érzem, sőt tudom, hogy ez így nem jó, de képtelen vagyok lépni." "Az erőfeszítéseimnek semmi eredménye." Ismerősen csengenek ezek a mondatok? Legtöbbünk életében bekövetkeznek olyan szakaszok, amikor a tehetetlenség érzése fekete lyukat szaggat a lelkünkben. A tehetetlenség egy veszélyes állapot, amely egészen önsorsrontásig és depresszióig vezethet. Miért alakulhat úgy, hogy minden cselekvőkészségünket elveszítjük?

A tanult tehetetlenség jelensége arra utal, amikor sorozatos kondicionálás eredményeként megtanuljuk elfogadni és elviselni a kellemetlen helyzeteket. Magában foglalja ezen helyzetek elkerülésére való képtelenséget, akkor is, amikor azok egyébként elkerülhetők lennének. Egyszerűbben kifejezve: a tanult tehetetlenség egy olyan állapot, amelyben

A KONTROLLVESZTETTSÉG ÉRZÉSE DOMINÁL.

A cikk folytatása: Mindset Pszichológia, 2018. április 14., Sas Eszter: Lépni akarok, de nem tudok – a tanult tehetetlenségről

A trauma bölcsessége – Dr. Máté Gábor tanítása a filmvásznon

Ha a gyerek azt az üzenetet kapja, hogy "nem vagy elég jó, nem sokat érsz", akkor a továbbiakban megpróbálja bebizonyítani, hogy mennyire értékes. Hogy teszi mindezt? Nagyon kedves és megalkuvó lesz mindenkivel: nem mondja ki, valójában hogyan érzi magát, mert az talán nem tetszik másoknak. Nem fejezi ki az egészséges dühét, ha valaki átlépi a határait. Túl keményen dolgozik, hogy bebizonyítsa, igenis ér valamit.

"Ezért lettem munkamániás orvos, mert zsidó gyerekként a második világháborúban a náci megszállás alatt azt az üzenetet kaptam, hogy a világ nem kér belőlem, nem érek semmit. Így az életem további részében kompenzáltam, és túl sokat vállaltam. Mit csinál egy ember, aki azt érzi, nem elég jó, nem elég szerethető? Nélkülözhetetlenné teszi magát, és orvos lesz" – mondja a filmben Máté Gábor.

A cikk folytatása: Diósi Karola, Mindset Pszichológia, A trauma bölcsessége - Dr Máté Gábor tanítása a filmvásznon

Rossz érzéseink tudatosítása nem egyenlő a panaszkodással.

Lelki stabilitásunk megőrzéséhez önmagunkkal is együtt kell érezni, ennek egyik módja az, ha megfogalmazzuk, hogy mi bánt bennünket.
Ha közben arra is tudjuk magunkat emlékeztetni, hogy nem csak rossz, hanem jó dolgok is történnek velünk, akkor megtalálhatjuk azt az egyensúlyt, amelyben elhordozhatóak a terheink. Próbáld ki!
Ha megjelenik benned egy rossz érzés, mindig keresd meg az ellenpólust is. Tuti recept hozzáfűzni a frusztráló élményhez például azt, hogy "az élet szép".
"Csalódott/mérges/szomorú vagyok, mert... de az élet szép."
(Forrás: Susan Kaiser Greenland: Játékok a tudatos jelenlétért, Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2018)

Szöveg innen: Végvári Edit pszichológus oldala

Amikor meghallod a valódi hangodat, ami neked és rólad szól – akkor minden más elhallgat. Csak te vagy. 

Már nem érdekel, mit mond a társadalom, nem érdekelnek az elvárások, nem számít, hol kéne tartanod vagy mit kellene még tenned. 

Találd meg a hangod! Kerülj egy hullámhosszra önmagaddal!

Következő önismereti csoportunk 2024-ben indul.